James & Riley - Amikor megláttalak...

Hatalmas sóhajjal léptem be a Delaware Parkba. Magassarkúm hangosan kopogott a kövön, ami eléggé zavarta a fülem. Sőt, most minden zavart. Semmi hangulatom nem volt nekem ehhez, de látva egykori otthonom lestrapáltságát, az volt a következő lépés, hogy a parkbéli istállónkat is szemügyre vegyem. Már jó pár éve nem jártam erre és az a pár ember, aki észre vette közeledésem, érdeklődve fordult felém. Nem is csodálom, hiszen külsőm alapján, inkább voltam egy nagyvárosi nő, mint itt dolgozó. A pénzes tulajok ritkán jönnek az istállóba, az a zsokék, meg a lovászok helye inkább, legalább is ott, ahol száz százalékig megbíznak az alkalmazottakban. Nomármost, én nem is ismertem az enyémet, fogalmam sem volt róla, hogy ki a fene az én lovászom itt. Reméltem, hogy legalább az itteni istálló szép állapotban van, hogy kevesebb pénz és erő ráfordításával, több oénzt kaphassak érte.
A csendet hirtelen megtörte egy viszafogott kiáltás, de nem foglalkoztam vele, csak haladtamelőre, kezemben egy cetlivel, amin az útvonal volt felrajzolva, hogy mégis merre menjek. Féltem, hogy nem találom meg, de ahogy megláttam a tájat, felrémlettek elöttem a gyerekkori emlékeim, így nem volt szükségem útmutatásra. harisnyás, tűsarkús lábaim autómatikusan vittek előre.
Meglepett, hogy nyitva találtam az ajtót, de gondoltam, csak a lovász lehet bent, így könyedén léptem bejjebb és ahelyett, hogy azonnal körbe néztem volna, megakadt a pillantásom egy férfin, aki éppen a nyergesbe lépett be.
- Hahó! - köszöntem fennhangon. Tényleg nem tudtam, hogy ki a csuda lehet az illető. Leoltani nem akartam azonnal, hiszen, lehet, hogy tényleg nekem dolgozik, de mi van, ha még sem. Csak nem olyan ostoba, hogy engedély nélkül belépjen ide.
Viszont, még mielőtt tovább fürkésztem volna a férfit, egy kisértetiesen ismerős prüszkölés vonta el a figyelmem. Egy pillanatra minden pihe felállt a karomon, de nem bírtam visszafogni magam, azonnal megindultam az állásokhoz, ahol is megláttam egykori lovam.
Legalább egy másfél méternyi távolságra megálltam tőle, nem nyúltam hozzá, nem csináltam semmit, csak meredtem bámultam a patást, aki fejét felém nyújtotta.

Meglepetten néztem a lovat és egyszerűen nem hittem a szememnek. Apám váltig állította, hogy eladta, hogy többet nem fogom látni. Nem utáltam szegény jószágot azért, ami történt, hiszen én voltam túl naiv és ostoba, miattam történt ami történt. Meg is sirattam szeretett lovam, mikor állítólagos új gazdára talált. Most még sem éreztem örömet. Konkrétan semmit sem éreztem.
- Inkább nem - válaszoltam a legnagyobb nyugalommal, amikor meghallottam a férfi hangját és hátat is fordítottam a jószágnak. Féltem, ha tovább bámulom, vagy megérintem, túlzottan is elöntenek az érzelmek, de nem tehettem meg egy idegen előtt, hogy elérzékenyüljek. - Ön lenne Erick? - kérdeztem, ahogy leráztam magamról a zavaromat, kiegyenesedtem és megindultam felé a kezemet nyújtva. - Még nem ismerjük egymást, Riley Lightwood vagyok, az új tulaj.
Ezt követően tüzetesen megvizsgáltam a helyet, de tekintetem újra és újra visszatért az idegenre és annak apró mosolyára. Hiába nőből vagyok ő pedig férfi. Leplezetlenül néztem végig rajta, aminek következtében kellemetlenül éreztem magam az öltözékem miatt. Fehér blúzom és szintén fehér térd fölé érő szoknyám, túl nagy kontrasztott vont közénk. Sosem voltam az a fajta, aki lenézte a lovászokat, hiszen nekem is kijárt sokszor a ganajozás és egyéb melóból.
- Öhm - kaptam fel tekintetem erős karjairől és a szemébe néztem. - A lovászt keresem, de beszédem lenne a McCartney lovásszal is - válaszoltam egyszerűen.

Eléggé meglep, hogy nem is ehhez az istállóhoz tartozik, még is itt találkoztunk. Mondjuk, nem  néztem ki belőle semmi rosszat, a világ pénzéért sem akarnám megbántani azzal, hogy azonnal megvádolom valamivel. De mivel is? Lopással, vagy talán a lovakkal akart valamit csinálni?
- Akkor miért van itt? - kérdztem érdeklődve, nem akartam, hogy támadó legyen a hangom, de ha már az én istállómban van, akkor csak jogomban áll rákérdezni, hogy miért is van itt. Keze érdes és kemény, ami apámra emlékeztetett. Kimondottan jól esett az érintése, ami egy apró mosolyt csalt elő arcomra.
Úgy cikáztak bennem az ellentétes érzelmek, mint egy őrültben, ezért is volt furcsa, hogy látszólag kedves kis mosoly jelent meg az arcomon, nem pedig valamiféle őrült, kényszeredett vigyorgás.
- Szóval főlovász? - kérdeztem kissé félre döntve a fejem. Még harmincnak sem tűnt, de már főlovász lenne. - Biztos, nagyon érti a dolgát. - Újabb mosoly jelent meg arcomon, ahogy ezt kimondtam. Nem is tudom miért találtam ezt olyan viccesnek, hiszen tényleg lehet annyira tehetséges és ügyes, hogy már főlovászként dolgozik.
- Gondolom, értesült apám hirtelen haláláról - váltottam gyorsan komolyra és figyelemmel követtem minden mozdulatát. Valahogy nem tudtam elvonatkoztatni a sötét póló alatt domborodó izmoktól. De még mielőtt intenzív nyálcsorgatásba kezdtem volna, próbáltam a mondandómra koncentrálni. - Mr. McCartney azt tervezi, hogy megveszi a lovaim és a földemet, de még mielőtt nyélbe ütnénk az üzletet, meg kell tudnom, hogy jó kezekbe kerülnének-e a jószágok. Jobbnak láttam egy alkalmazottal beszélni erről, mert hát tudjuk, a tulaj csak és kizárólag a jó dolgokkal rukkol elő. Én a rosszat is szeretném hallani, ha van olyan.
Tüntetően elfordultam, és a kijárat felé vettem az irányt, remélve, hogy a férfi is követ. Nem akartam túl sok időt tölteni a lovak közt. Túl sok emlék köt hozzájuk és ha még egy percet mellettük kell lenem, talán tényleg megbolondulok.

Válaszát hallva, azonnal a fáslikra néztem és némi szégyent kezdtem érezni. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy tényleg nem vagyok idevaló. Hiába ebbe a közegbe születtem, de tizenöt éve nem jártam hasonló helyen és lovat is maximum képekről láttam.
- Oh... - ennyit tudtam kinyögni hirtelen.
Inkább váltottam komolyabbra és belevágtam abba, amiért eredetileg jöttem. A részvétnyilvánításra megeresztettem egy szomorú mosolyt. Többre nem telik tőlem. Szégyeltem magam amiatt, hogy jó ideje nem találkoztam apámmal, és halálakor sem voltam mellette. Fájó pont ez az én életemben.

Ahogy megindultam kifelé, hallottam a lépteit, de mikor megtorpant, én is így tettem és visszafordultam felé. természetesen nem tetszett a válasza, elsőre, de mikor egy kis szünet után folytatta, valamiért cinkos kedvem támadt. Nem is tudom, mikor hívtak meg bármire is férfiak. Sajnos, a munkám nem nagyon engedte, hogy én randizgassak, így ezek az apró elemek még hiányoztak az életemből. De tetszett az ajánlat.
- Jól van - bólintottam. - Önnel tarthatok?
Bár, lovak közelébe nem akarok menni, de szívesen feltérképezném McCartney istállóját, és nem utolsó sorban, élveztem james társaságát.

Kicsit örültem, hogy nem ellenkezett, így követtem a másik istállóba, ahol bizony tüzetesen körbe néztem. Igazából ugyan olyan volt mint itt bármelyik másik. Mondjuk nem is tudom, mire számítottam. Rendetlenségre, éhező lovakra, piszokra és hasonló? Talán.
Tudtam, hogy elakarok adni mindent, ami ehhez az élethez köt, és ebben semmi sem akadályozhat meg...
Meglepetten kaptam a tekintetem James-re, aztán a boxra, majd mint akit megcsípett valami félreugrottam.
- Kösz! - sóhajtottam. - Kissé elkalandoztam.
Kíváncsian néztem végig, ahogy lekezeli a ló lábát. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy hozzá érjek a lóhoz, hogy végigsimítsam a homlokát, de visszafogtam magam.
- Fáj neki? - kérdeztem, csakhogy eltereljem a gondolataimat. Itt viszont már biztos voltam benne, hogy egy tudatlan csitrinek gondol, aki fikarcnyit sem ért a lovakhoz. Pedig igen, vagy legalább is volt idő, mikor elég sokat tudtam.
Újra végignéztem a férfin, ahogy feláll, kisétál a boxból, majd becsukja annak ajtaját.
- Pompás példány - jegyeztem meg hallkan, ahogy elbűvölten néztem karján az izmokat, de gyorsan észbe kaptam és James szemébe néztem. - Mármint a ló. Hogy hívják?

Halkan toporzékoltam, miközben vártam, hogy elkészüljön. Mikor megjelent, még az iménti elszólásom zavarát próbáltam rejtegetni. De következő kérdésével sikerült kizökkentenie.
- Hááát... - húztam el a szót és elgondolkoztam. A bárokban sok a bunkó, meg nincs is kedvem a tömeghez. Az étterem... hát, nem is tudom, jobb választás lenne, mint az apartman, de szeretném kicsit elengedni magam, az éttermekben meg ezt nem lehet. Akkor marad az apartman, viszont az olyan, mintha azonnal az ágyába sétálnék. Na, most melyik legyen. Viszont, talán ő is könnyebben megnyílik, ha ismerős közegben van.
- Legyen az apartman - válaszoltam némi habozás után, de nem tudtam, hogyan kéne folytatnom, hogy tudja, nem akarok eljutni a hálószobáig, csak beszélgetni szeretnék.
Hát, most már nem csak tudatlan picsának, de könnyűvérűnek is tarthat. Legszívesebben elsüllyedtem volna.

Kissé elmélázva néztem, hogyan kezeli a ló lábát. Felrémlett előttem apám, ahogy hasonló mozdulatokkal kenegette a pályáról letért lovakat. Mindig azt mondta, hogy egy kis frissítő zselé, jót tesz az inaknak és az izmoknak.
- Értem - válaszoltam szűkszavúan. Nem tudtam erre mit mondani. Szegény jószág, de sajnos ebben a sportban eőfordul az ilyen. Apámnak is el kellett altatni egy lovat, mert csúnyán eset. Szegénykén már nem lehetett segíteni, pedig remek versenyló volt. Azt hiszem, az unokája, még az istállónkban van.
- Ő lenne Watchmaker? - kérdeztem kissé erélyesebben; örültem, hogy elterelhetem a gondolatomat az iménti kis elszólásomról. - Hallottam már róla. Ügy tudom, apám megpróbálta rábeszélni McCartney-t had fedeztesse valamelyik csődörünkkel. - Elmélázva néztem rá a kancára. Talán, nem is lenne olyan rossz ötlet...

Csak ez után jött a még nagyobb galiba. Azt hittem elsüllyedek, ahogy láttam James meglepett tekintetét, de nem tehetek róla. Sem tömeghez nincs kedvem, sem pedig a flancok kis pincérekhez.
Olyan módon lesokkoltam magam is válasszal, hogy észre sem vettem, hogy már tegeződünk is.
- De ugye nem vagy valami darabolós gyilkos? - kérdeztem, ahogy elindultunk, arcomon cinkos kis mosollyal.
Esküszöm, mikor megláttam a fa kültéri bútorokat, majdnem felsikoltottam örömömben. Az idő kellemes, mondhatni még romantikus is.
- Egész kellemes most idekint - mondtam, és tüntetően leültem. Biztos, hogy nem lépek be a házba. Infókért jöttem. Ha megkaptam őket, el is tűnök, de addig is élvezhtem egy vonzó férfi társaságát és még bort is kapok mellé.