Riley Lightwood

Erős és határozott nőnek tartom magam, aki képes a végletekig elmenni, csakhogy elérje a célját. Olykor azért nekem is sikerül szétszortnak és zavartnak lennem, pláne, ha a munka miatt nem alszok eleget. Viszont van mélyen bennem egy elveszett kislány, aki fél és retteg az ismeretlentől, a kudarctól és a magánytól, viszont ezt az énemet olyan mélyen rejtem el magamban, hogy még én is elfeledkezem róla. Nem vagyok tökéletes, ezzel tisztában vagyok és az életem sem az. Alárendeltként és főnökként is ugyan úgy helytállok, de mikor az élet acélbetétessel rúg gyomron, láthatóan hamar talpra állok, de a lelki sebeim lassan gyógyulnak. Nem szeretem, ha gyengének látnak, de tudom mikor kell futni, ha más megoldás nincs, viszont a végletekig kitartok mindamellett, ami számomra fontos.
Hát, azt hiszem ennyi lennék én, röviden. Biztos van még bennem más, ami érdekes lehet egyeseknek, de ha most mindent leírnék, semmivel sem lephetnélek meg.

Gyerekként abban a hitben éltem, hogy tökéletes világba, egy tökéletes helyre születtem. De már születésem után gyülekeztek a sötét felhők, amiket nem vettem észre, vagy talán nem is akartam.
Édesanyámat alig a születésem után, egy csúnya betegség támadta meg, aminek következménye az lett, hogy többet nem eshetett teherbe. Ahogy cseperdetem, látnom kellett volna a jeleket köztük, de nem akartam, hiszen az én tökéletes világomba, semmi sem rondíthat bele.
Szüleim lassan, az évek előrehaladtával egyre jobban eltávolodtak egymástól. Apám a lovarda ügyeit intézte kora hajnaltól késő estig, csakhogy ne kelljen anyámmal egy légtérben lennie, csak ha nagyon szükséges. Persze, mindezt előttem próbálták rejteni. Sosem veszekedtek, soha egy rossz szót sem mondtak a másikra, ha én jelen voltam. És ez így ment addig a bizonyos napig.
Egy szép, nagy lovarda tulajdonosai voltunk, így mióta az eszemet tudom, a lovak körül forgott a világom. Szerettem őket és ők is engem. Amint lábra tudtam állni, apám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak meg lovagolni, viszont anyám ellenezte, ami szintén éket vert közéjük. De mindennek ellenére, apám titokban tanított engem. A legtöbb szabadidejében engem tanított. Úgy gondolta, egyszer tökéletes lovas lesz belőlem, én pedig elhittem neki.
Ám tíz éves koromban, hajnalban kiosontam, hogy lovagoljak az én drága paripámon, Jack-en. Egy szépséges telivér, amit még apám ajándékozott nekem abban az évben a szülinapomra, persze anyám majd szívrohamot kapott, mikor meglátta. Mindig azt hajtogatta, hogy hatalmas az én apró termetemhez képest és nekem még csak egy póni való. viszont bíztam a tudásomban és apám tanításában. Nem féltem a hatalmas állattól, és könnyedén pattantam a nyergébe, amikor csak tudtam.
Viszont azon a reggelen, annyira be voltam zsongva, annyira vágytam a ki a szabad ég alá a lovammal, hogy életemben először, nyereg nélkül ültem fel Jack-re, aki ezt valahogy nem díjazta. Alighogy felugrottam a hátáról, megbokrosodott, hátra rúgott ugrás közben, én pedig arccal előre lezuhantam a földre, pont a lovam patái alá. Onnantól persze képszakadás volt.
Mikor felébredtem a kórházban, édesanyám könnybe úszó arca volt az első, amit megláttam. Azonnal
ölelgetni, kezdett, a karjaiba húzott és zokogott.
Fájt mindenem, alig kaptam levegőt és még valami egészen furcsa érzés kerített hatalmába, vagyis egyfajta érzés hiánya.
Az orvosok nem voltak biztosak abban, hogy lábra tudok még állni, de a legjobb tudásuk szerint járnak el.
Hosszó hónapok teltek el, amiket kerekeszszékben töltöttem és csak szobám ablakából néztem a lovasokat, akik szabadon nyargalhattak a földeken. Lassan az önsajnálatot átvette a harag a lelkemben. Haragudtam magamra, haragudtam a lovakra és haragudtam az égre, hogy ezt kellett velem tennie.Nem akartam többet lovat látni, nem akartam többet lovagolni, és egyszerűen el akartam tűnni. Gyűlöltem az otthonom, hiszen minden emlék, ami ehhez a helyhez kötött, olyan boldog volt, olyan csodálatos.
Ez után vettem észre, szüleim civakodásait.
Az immár rideg, gyűlölt falak átengedték a veszekedések hangos zaját, ami leginkább rólam szólt. Miattam veszekedtek, mindig. Én voltam, aki szétválasztottam őket és miattam nem tudnak ugyan olyan boldogok lenni, mint szerelmük legelején.
Vitáikon az sem segített, hogy az orvosok szerint, egy jó pár hónapos rehabilitációt követően, talán újra lábra tudok majd állni. Nem csillant fel a remény egyikünk tekintetében sem.
Anya viszont kapva kapott az alkalmon, összepakolt és velem együtt otthagytuk apát, hogy Los angelesben, valami neves intézetben kezelhessenek tovább.
Tizenkét éves voltam akkor. Többet nem láttam az apámat.
Az évek múlásával, a gyűlöletem csillapodott, de sosem tudtam teljesen megbékélni mindennel, amin keresztül mentem. Sokszor elkalandoztak a gondolataim, visszatértem otthonomba, ahol apám széles mosollyal fogadott, karjaiba zárt, de gyorsan elhesegettem ezeket a gondolatokat és folytattam az életem. Megfogadtam, hogy soha nem térek vissza.
Viszont az élet, sors, vagy ki hogy nevezi, más utat szánt nekem.
Huszonhét éves koromra, apám eddig tiztázatlan okok miatt meghalt, ami teljes mértékig a földbe tiport. Fájt, hogy többet nem láthattam, hogy ennyi éven át nem kerestem, de most itt, a kezemben apám végrendeletével, börönddel a lábamnál friss munkanélkülivé válltam.
Enyém lett a lovarda. Ideje ellent mondanom magamnak és visszatérnem.