dr. Lucy Finnegan

Mi az első gondolatod, ha szembe találkozol egy fiatal, mások által dögösnek mondott szőke nővel? Nem nézel ki belőle egy egyetemi diplomát, ugye? Pláne nem nézed állatorvosnak. De egész őszintén, megszoktam már ezt, és külön élvezem a zavart arcvonás rendezgetést, amikor kiderülnek rólam ezek az apró részletek. Ennyi elégtétel nekem is jár. Céltudatos és kitartó vagyok, amit el akarok érni, azért majdnem mindent hajlandó is vagyok megtenni. Embert azért nem ölnék, de bizonyos kereteken belül szabadon tudom értelmezni a szabályokat. Sokat és keményen dolgoztam, hogy elvégezzem az egyetemet, és azóta sem változott a munkamorálom – csak most épp arra hajtok, hogy elismert állatorvos legyek.

Kislány korom óta rajongok az állatokért, szerintem már oviban is tudtam, hogy velük akarok majd foglalkozni, ennek ellenére sosem volt otthon kutyánk, macskánk, de még egy nyamvadt hörcsögünk sem. Pedig milyen cukik már! Egyszerűen nem tudtam kisírni sehogy sem, hogy valami szőrös kis szeretet gombóc betehesse a lábát a mi szigorú katolikus elveket valló bostoni lakásunkba. Na, senki ne kapjon a szívéhez, csak annyira kaptam vallásos nevelést, hogy minden vasárnap eljártunk a templomba, attól még otthon simán ment az átlag élet, maximum időnként valaki bedobott egy keresztvetést, a béke érdekében.
A lovakkal a gimnazista éveim alatt akadt először dolgom, amikor nyáron elmentem dolgozni egy istállóba. Azonnal beleszerettem azokba az okos tekintetekbe, na meg a ténybe, hogy mennyire csodálatos, hatalmas szívű lények is ezek a lovak. Valamennyi lovas tudást is magamra szedtem, de nem vagyok egy nagydíjas valaki, csupán egy egyszerű hobbista. Viszont ott döntöttem el végérvényesen, hogy én bizony állatorvos leszek, és elsősorban ezeknek a hatalmas és gyönyörű, tekintélyt parancsoló lényeknek a szolgálatába állítom magam. Nagyon a szívemen tudom viselni a kis pácienseim sorsát, bár azt mondják, jobban tenném, ha távolságot tartanék, de én így jobban tudok dolgozni. Kicsit mintha mindegyik az enyém lenne, a legjobbat akarom nekik, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy az ostoba, hozzá nem értő tulajdonosoknak néha legszívesebben kitépném a haját. Mindezt persze bájos mosollyal, mert pénzből él az ember ugye… Szegény barátnőim szokták csak hallgatni a puffogásaimat, hogy némely tulajdonost hogyan és milyen válogatott módszerekkel kínoznám azért, amit a lovaikkal művelnek.
Ez lennék tehát én, egy elhivatott, szorgalmas, törtető csajszi, akinek valójában vajból van a szíve és a légynek sem tudna ártani, de ha arról van szó, fel tudja fújni magát, mint egy gömbhal, és el tudja hitetni a világgal, hogy a falon is átmegy, hogy elérje a célját. Mert tulajdonképpen így is van.

Az egyetemi diploma osztóm után haza költöztem a szülői házba. Jó volt végre nem közös zuhanyzóban tusolni, mint a koliban. Üdítő volt, hogy van kád, amiben el lehet merülni, és anyám még az unikornisos gumikacsámat is megtartotta. Ott úszkált a habokban, amíg az utazás és pakolás okozta sajgó fájdalom lassan elpárolgott a testemből a forró víz hatására. Csak másfél óra repülővel Philiből Boston, de mintha időugrást hajtottam volna végre egy féreglyukon át. Egyszer csak visszacsöppentem a gyerekkoromba… Nem tartott sokáig, ugyanis anyámék rövid úton az idegeimre mentek, mintha ők is visszarepültek volna az időben, és úgy kezeltek, mint egy tökfejű tinédzsert. Kapva kaptam az alkalmon, hogy visszatérjek az egyetem vonzáskörzetébe, és bár még nem lovakkal dolgoztam, de elhelyezkedtem egy Wilmingtonhoz közel eső állatkórházban és megkezdtem a kapcsolatépítést. Nyolc hónappal később már dr. Jones csapatába tartoztam, aki a környékbeli lovak jólétével foglalkozott, és így leshettem be a lóversenyzés gondosan zárt, vastag függönyei mögé. Eltelt azóta három év, és bár még mindig bármikor fordulhatok tanácsért a mentoromhoz, most már a saját lábamon állok, saját betegekkel és a hozzájuk tartozó őrült tulajdonosokkal. Néha úgy érzem, jobban oda kellett volna figyelnem a pszichológia órákon, vagy mentalistának kellett volna születnem, ugyanis van, hogy hiába beszélek, egyszerűen látom a sötétséget sütni a rám meredeő szemekből. Ez van, nincs mit tenni, én csak a lovakat sajnálom.

Épp egy röntgenfelvételt tanulmányozok. Percek óta nézem, állítgatom a fényerőt, de egyszerűen nem jövök rá, mi piszkálja a hatodik érzékemet. Tudom, hogy valami nem stimmel, de nem lehet olyan nagy a baj, mert nem szúrja ki a szemem. Lehet, hogy nem elég a három óra alvás? Vagy a kávét toltam túl? Szerintem az ötödik bögrémet kortyolgatom. Az órára pillantok, a hálószobából átszűrődik Greg egyenletes szuszogása. Sejtelmes fénybe vonja a kis dolgozó sarkomat a laptopom kékes derengése. Órákkal ezelőtt megígértem neki, hogy lefekszem, csak még egy e-mailt elolvasok. Csak azóta belekezdtem egy kutatás tanulmányozásába, és találtam egy érdekes esetet, amire megoldást keresnek. Persze jó lenne élőben látni az alanyt. Megnézni mozgásban, megtapogatni. Hiába a részletes és alapos esetleírás, csatolva vannak az ultrahang képek, az eddigi – eredménytelen – kezelések legmesszemenőbbekig ecsetelve, ezt nem innen fogom megoldani. Amikor erre rájövök, mély sóhajjal lecsukom a gépemet, és csak akkor döbbenek rá, hogy az volt az egyetlen fényforrásom. Vaksötétben ülök ott, várom, hogy a szemem hozzászokjon valamelyest a helyzethez, amikor megcsörren a telefonom. Illetve csak vadul zúgni kezd az asztalon, mert lenémítottam. Pont az ilyen esetek miatt, nehogy Greg felébredjen. Szerencsére mély alvó, és elég jól tolerálja, hogy kiszámíthatatlan a munkaidőm. Hajnali érdes hangon hallózok bele a készülékbe, a vonal túlsó felén pedig egy ideges férfihang ecseteli a problémát. Elmondása alapján egy kis kólika lehet, de nem rázhatom le azzal, hogy sétáltassa a lovat, amíg be nem indul a bélmozgása. Illetve megtehetném, de akkor legközelebb nem engem fog hívni, és még nem tartok ott, hogy ezt megengedhessem magamnak. Rutinos mozdulatokkal öltözöm a sötétben, húzóra megiszom a maradék kávét, és igyekszem a lehető leghalkabban távozni a lakásból. A fényszóróm hasítja az éjszakai sötétet, mire az istállóhoz érek, a ló már jobban van. Bélhang van, a kedve sem rossz. Kis koplalás, egy adag görcsoldó, és megkérem a tulajt, hogy reggel szóljon vissza, mi a helyzet.
Ruhástul esem be az ágyba, szinte le sem ér a fejem a párnára, már alszom is. Alig négy óra alvás után már sikít is az ébresztő, csakhogy nem az enyém. Morogva húzom a fejemre a takarót, és hallgatom, ahogy Greg megnyitja a vizet a fürdőben. Minden nap hétkor, menetrend szerint.