Ivy Rose Merigold

Egy bizonyos szemlélet szerint az emberek három arccal rendelkeznek. Amit a világnak mutatnak, amit a közeli barátaiknak mutatnak, és amit nem mutatnak meg senkinek sem és az állítás szerint ez az igazi arca mindenkinek. Alaposabban átgondolva ebben látok némi igazságot. Jómagam is korán megtanultam, hogy melyik embertípusnak hogyan kell elnyerni a bizalmát. Gyerekkorom óta minden üzleti és nem üzleti jellegű vacsorán és estélyen kötelező a szüleim oldalán megjelennem. Ilyenkor pedig elő kell vennem azt a bizonyon nyájas modort és felvennem egy maszkot olyan arculattal, amit elvárnak tőlem. Játszanom kell a társadalmilag előírt szerepet, a gazdag és szép lányét, akinek csak ennyi a dolga az éltben semmi több. Na meg talán az, hogy olyan férfit fogjon magának, aki mellett ezt az életstílust folytatni tudja. Ó, hogy én ezt mennyire gyűlölöm!

Nagyon sokáig engedtem a társadalmi nyomásnak és tettem azt, amit elvárnának tőlem nem pedig azt, amit akarok. De ebből elegem lett. Hittem nem erre vagyok hivatott és több rejlik bennem. Az álarc mögött tudtam, hogy nem ilyen vagyok. Nem vagyok az a hideg „szépség” akit nem lehet kihozni a sodrából, aki csak helyeslően bólogat, amikor belesodródik egy emelkedett beszélgetésbe a politikáról vagy akár az üzleti életről, aki csak csendben áll és nem rendelkezik semmiről saját véleménnyel. Úgy éreztem soha nem várnak el tőlem semmit csak annyit, hogy csendben legyek és helyeseljek, mint egy bólogatós kutya. Ebből lett elegem egyszer és mindenkorra. Több akartam lenni, nem akartam továbbra is azzal törődni, hogy ki mit gondol rólam és mi az, amit elvárnak tőlem. Túl sokáig bújtam egy hamis álca mögé. Azt akartam, hogy a három arcból egy legyen és az igazi énemet képes legyek mindenkinek megmutatni és nem csak magamnak tartogatni.

Erre akkor került sor, amikor a szüleim tudta nélkül választottam egyetemet és szakot. Nagyon büszke voltam magamra, amikor megtudtam, hogy felvettek az állatorvosi egyetemre. Ez elég kezdő löketet és önbizalmat adott, hogy végleg megszabaduljak a sztereotípiáktól. Ettől a pillanattól kezdve mertem magam lenni. Az estélyeken már minden táméhoz magabiztosan mertem hozzászólni és nem érdekelt ki mit gondol rólam, úgy viszonyultam az emberekhez, ahogy ők is hozzám. Innentől kezdve nem voltam hajlandó eltűrni és szó nélkül elsiklani a felett, hogyha valaki nem adta meg az alapvető tiszteletet.
Magamat erős és talpraesett nőkén tartom számon. Ha a helyzet megköveteli képes vagyok felelős döntést hozni higgadt fejjel rövid idő alatt ami az életben rettentően hasznos dolog.
Alapjáraton mindenkinek megadom a kijáró tiszteletet. Nem ítélkezem előre semmilyen esetben sem. Az emberek felett a saját magam által megszerzett információk alapján döntök nem pedig az alapján, hogy másoktól mit hallottam. Jó a kommunikációs képességem emiatt könnyedén ismerkedem viszont sajnos igen könnyen bántok meg másokat mivel viták és nézeteltérések során nem vagyok hajlandó engedni az igazamból. Egy szóval makacsságom a plafont verdesi.

Első ránézésre sokan úgy vélik, hogy olyan típus lehetek, aki szívesen élvezi saját maga társaságát és preferálja az egyedüllétet a társasági tevékenységek helyett. Na pont ilyen nem vagyok. Nekem is megvan a szűk baráti társaságom, akikkel kimozdulok.

Szóval röviden összegezve egy céltudatos, magabiztos személyként tartom magamat számon, aki próbálja a lehető legtöbbet kihozni abból a rövid időtartamból, amit életnek hívnak.

Az életemre esküszöm, hogyha a fejem nem lenne a nyakamhoz nőve azt is sikeresen elkeverném. Szokásom minden szükséges papírt úgy elrakni, hogy ha szükségem van, rá biztos ne találjam meg egy bizonyos időkorláton belül. Idegesen turkáltam az íróasztalom alsó fiókjának tartalmai között annak reményében, hogy a kezem ügyébe akad a lovam boxának bérleti szerződése. De csak nem akart meglenni a szükséges dokumentum. Reménytől sugárzó tekintetemet az egyel feljebb lévő fiókra emeltem majd kihúztam azt és a nagyobb siker elérésének érdekében az egész halmot, amit ott találtam az asztallapra borítottam.

A sors úgy adá, hogy idegeimet megkímélve mégis sikerül megtalálnom egész hamar a keresett lapokat egy másik irat társaságában. A felesleges kupacot visszahelyeztem eddigi megszokott helyére és jól szemügyre vettem a szerződést és a másik nyomtatványt, ami történetesen az önéletrajzom volt a hozzátartozó motivációs levéllel összefüggesztve. Már négy éve annak, hogy megírtam az egyetemi felvétel miatt. Alaposabban szemügyre vettem és miért is ne alapon nekiálltam elolvasni. Nem mintha változott volna bármilyen adatom az elmúlt években, de valahogy kedvet kaptam hozzá.

„1995. március 18-án születtem Glasgow városában, Skóciában. Szüleim Edward William Merigold és Frances Edwards egyetlen gyermekeként.”

És még milyen jó, hogy egyetlen gyermekként! Örülök, hogy a nevelésnek csúfolt mániákus kontrollt nem kellett még valakinek elszenvednie rajtam kívül. A családom újgenerációs gazdagnak számított akkoriban, amikor megszülettem. A gyermekkorom nagy része abból állt, hogy jótékonysági rendezvényektől kezdve aukciós gálavacsoráig mindenhova hivatalosak voltunk. Természetesen minden egyes meghívásnak eleget kellett tenni annak érdekében, hogy értékes kapcsolati tőkét szerezzen édesapám.

Szüleim házassága ma és akkoriban sem volt boldognak nevezhető. Mind a kettő kölcsönösen csalta a másikat és persze rajtam csattant ki mindig a frusztráció. A saját életüket nem tudták szabályozni ezért megpróbálták az enyémet. Nem volt időm kiélvezni a gyermekkoromat. Egyik délután francia magántanárral nyelvlecke majd utána zongora, másik nap pedig balett. Egyetlen foglalkozás, amit nem éreztem rám kényszerítettnek a szombati lovaglás. A lovarda volt az én egyetlen helyem ahol igazi gyerek lehettem és összekoszolhattam magam, játszhattam és állatok között lehettem.

Gyorsan átfutottam a következő bekezdést az önéletrajzomból ahova a megelőző tanulmányaimat írtam le.

A magániskolát szívből gyűlöltem. Nem volt elég az otthoni szabályrendszer, amihez alkalmazkodnom kellett erre jött rá az iskolai regula. Eléggé pedáns és maximalista típus voltam mindig is, ami miatt folyton piszkáltak. Sok gyerek ilyenkor csendben tűri az egészet, de én nem az a fajta voltam. Engem keményebb fából faragtak ezért elég gyakran kellet a szüleimet hívni, mert valakit éppenséggel megütöttem vagy megharaptam.

Az erőszakos válaszaimat és tetteimet leszámítva, amiket a zaklatóim felé intéztem egész jó gyerek voltam. Egyik balhém után sem bocsátottak el mivel elég nagy összeggel támogatta az iskolai alapítványt édesapám. Tanulmányaimra sosem volt panasz mivel osztályelső voltam minden évben, viszont a türelmem az már hagyott némi kivetnivalót.

Na és ekkor kezdtem picit jobban elzülleni. A rossz társaság és hamis barátok befolyása mit oly sok tinédzsert engem is megtalált. Volt, hogy részegen állítottam haza az éjszaka közepén, volt rendőrségi ügyem, mert részt vettem egy autó szálvédőjének bedobásában és durvábbnál-durvább bulikat látogattam. Nem hatot meg a szép szó, amivel szüleim próbáltak meggyőzni. A sokéves elnyomás alól kitörtem végre, nem jártam a magánórákra kivéve persze a lovardába.

Saját káromon tanultam meg a leckét. Egyik alkalommal csúnyán összevesztem az akkori fiúmmal. Az okára már nem emlékszem, de a következményére annál világosabban. Hiába voltam ittas állapotban rögtön kijózanodtam, amikor is egy kést a vállamba döfött. Ezután rögtön mindenki otthagyott én meg vérző vállal gyalogolhattam be a sürgősségire. A kés helyét mai napig egy forradásnyom jelzi.

Szerencsére ez már eléggé felnyitotta a szememet és onnantól kezdve nem érdekelt az egész társaság. Új körökben kezdtem el mozogni és más dolgokat részesítettem előnyben. Bűntudatot éreztem ezért újra elkezdtem engedelmeskedni a szüleim szavának. Elkezdtem a továbbtanulás gondolatával foglalkozni és más hasznosabb foglalatosságokat keríteni magamnak.

Idén már, hogy az utolsó évet elkezdve koptatom az egyetem padjait. Az első évemben még eléggé esetlen voltam és annak a gondolata is többször megfogalmazódott bennem, hogy rosszul döntöttem és nem fogom bírni. Most már meg sem fordul a fejemben az, hogy otthagyom az intézményt. Bolond is lennék a végén feladni.