Az Államok legszebb modellje vagyok, mégis mi a fenét kell azon részletezni, hogy tökéletes? Bah, hát ha ennyire akarod, akkor legyen. Tudom, hogy mit gondoltok ti. Hűvösnek és tartózkodónak tartotok és ez talán igaz is akkor, ha egy tömegnyi ember tolja a papírját az arcomba, hogy írjam alá. Persze, hogy szeretem a felhajtást és a hírnevet, de jobb szeretem, ha az átlagember tart némi távolságot tőlem. Egyébként kedves és többnyire jó hangulatú embernek vallom magam, annak ellenére is, hogy néha hullámszerű hangulatváltozás kap el, de az nem nagy dolog. Bárkivel előfordul, nem? De mindegy is, a lényeg úgyis az, hogy azt teszek, amit akarok, mondhatni enyém a világ. Szerintem pénzzel bárki megvehető, vagy inkább ugráltatható. Milyen szerencse, hogy nekem meg is van az a pénz. Szeretek is játszani vele, például a lovin. Szépek azok a nagy, böhöm állatok -persze csak messziről- és van valami varázsa, amikor versenyeznek. Nem mintha szükségem lenne a nyereményre, de ha már kijárok, és elég sűrűn járok, akkor kockáztassunk is egy kicsit. Szóval szeretem kihasználni, hogy beleszülettem a jóba. Amit viszont nem szeretek, az a pénzemre hajtó férfiak. Talán pont emiatt nem mélyedek el kapcsolatokban, nem is igazán randizok és valahogy nem is érdekelnek a hímek. Tudom, hogy úgysem engem akarnak, így még attól is elmegy a kedvem, hogy játsszak velük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem volt egy éjszakás kalandom, de az halál biztos, hogy nem döntöttem rekordot velük. jobb szeretek a saját magam dolgával foglalkozni, mint akármelyik alábbvaló humanoiddal. Ennyiből már kiderült, hogy nem vagyok túl emberbarát, de az állatokat szeretem. Már amelyiket. Két éve kaptam édesapámtól egy pomerániai törpespicc fajtájú kutyust, Mister-t, ő szinte mindig velem van, imádom őt.
Előtörténet
Az én életem aranybölcsőben, pálmafák alatt indult. Természetesen képletesen szólva, de valahogy így látom magam előtt, amikor arra gondolok, hogy milyen szerencsés is vagyok. És, hogy minek köszönhetem csodás életem? Hát édesapámnak, Robin William Wilson-nak, aki jelenleg a Cadillac autómárka ügyvezető igazgatója. Mióta az eszemet tudom a Cadillac-nél dolgozott, mindig is magasabb pozícióban, már sok-sok éve annak, hogy a gyárban gürcölt. Ő az, aki elsősorban fenntartja kicsit családunknak ezt az életszínvonalat. Régebben anyám sem panaszkodhatott, ha a bevételről volt szó. Modellkedett, reklámokban szerepelt és színházakban énekelt. Egy igazi pörgős, energia dús, állandóan elfoglalt és nem utolsó sorban gyönyörű nő volt. A szülés azonban kizökkentette mindebből, mások vették át a helyét, így hát otthon maradt. Természetesen nem csak kötögetni és persze nem is azért, hogy velem lehessen többet. Találkozókat, megbeszéléseket, partikat szervezett és szervez azóta is a modell cégnek és apa munkatársainak, egyszóval lefoglalja magát. Nekem eleinte dadust fogadtak, de tizenéves koromban már nem szorultam rá, vagy legalábbis jobbnak láttam kirúgatni, túl sok mindenbe beleszólt. Elboldogultam nélküle, bőven elég volt nekem a magántanárom, hogy cseszegessen. Mondanom sem kell, nem túl sok barátom volt gyerekkoromban. Aki volt, az mind-mind gazdag szülők elkényeztetett sarja, képtelenek voltunk hosszútávú, szoros kapcsolatokat kialakítani. De szüleimtől mindig megkaptam mindent, amire vágytam, vagy szükségem volt és egyébként sem szerettem a túl sok társaságot, bezárkózva saját világomba néhány festékkel és papírokkal vagy anya sminkkészletével sokkal jobban éreztem magam. Egykeként, elfoglalt szülőkkel igazán sosem tanulhattam meg, hogy mi a szeretet. Zárkózott kislányból, ugyanolyan zárkózott felnőtt lettem. De az értem való rajongást már korán megtapasztalhattam, és ez kimondottan tetszett. Anyám gyermekmodellt csinált belőlem, később pedig apa kocsijai mellett pózolhattam a kamerák előtt. Aztán persze jött felkérés innen is, onnan is... egy idő után aztán már beleuntam a sok parancsolgatásba, de néhány fotózásra még most is eljárok. Valamiért jó érzéssel tölt el, hogy nem csak apa malacperselyéből kapom a pénzt, hanem saját keresetem is van. Immáron 3. éve lakom egyedül egy csoda lakásban Wilmingtonban a folyóparton, szinte az egész legfelső szint az enyém, imádom. Bár nagyon nem mutogatom senkinek, a takarítónőn kívül nem sok ember járt fent nálam. Azt hiszem belőlem hiányzik a szeretet fogalma, a szerelemé meg aztán főleg. Sosem éreztem szerelmet, azt hiszem. Egyetlen férfi volt, akihez valamelyest kötődtem és állítása szerint ő nagyon belém volt esve, de nem hittem neki és véget vetettem a dolognak. Talán valamikor akkor kezdtem el kijárni a lovira fogadni. Az új szórakozásom, elég sokat járok ki. Persze apa nem nagyon örül neki, de majd ha megdupláztam a pénzét, akkor biztosan nem fog kiabálni!
