April White

Alapvetően életvidámnak tartom magam, mert nem vagyok az a penészvirág a sarokban aki ha odaül akkor három napig ott marad.  Nem nem, nekem mindig kell valamit csinálnom és az állatok mellett nem is nagyon tudok unatkozni. Mindig lefoglalnak valamivel. Az a fajta doktornő vagyok aki imádja a munkáját, és az állatokat. Nem is tudnám elképzelni hogy mást csináljak. Imádom a lovakat, olyan végtelenül vad és szabad teremtmények. Nincs olyan, amelyik ne lenne egy értékes kincs. Egy kincs annak, aki megbecsüli és aki képes meglátni a bennük rejlő intelligenciát.
Sok mindent elmondhatnék magamról, de jobban szeretem azt amikor mások ismernek meg és ők döntik el hogy milyennek látnak. Megbízható és kitartó vagyok, ha tanulásról van szó, vagy bármi olyanról amire azt mondják hogy "Úgysem vagy rá képes!" Dehogynem. Nem tudok veszíteni, főleg magam ellen, és mindig kihívások elé állítom magam hogy lássam meddig tart a tűréshatárom. A munkám a hobbim, és azon túl hogy gyógyítom a lovakat, néha magam is felülök rájuk, de nem vagyok túl jó lovas, és esélyem nem lenne versenyezni sem. Ez nekem inkább csak én idő, ha kint lehetek és van egy két megbízható ügyfelem, akik nem bánják ha egy kicsit néha felülök a lovaira.
Nem tudom hogy jó vagy éppen rossz tulajdonság, de nagyon érzelgős tudok lenni, és ha valamit nem sikerül megmentenem, napokig rossz kedvem van, mert azt érzem hogy nem tettem meg mindent amit tudtam. Nehezen viselem ha nem tudok segíteni, mert mindig mindenkin segíteni akarok.
Sokszor nevetek, mert a jókedv gyógyít és az állatok is érzik ezt. Nem vagyok azért egy suttogó de sok lovat kenyereztem már le akiket senki más nem tudott és szerintem az emberek amúgy is sokkal többre mennek egy kis kedvességel.
Hogy mi mindent szeretek? Gyere, és kérdezd meg a játéktéren.

Kedves naplóm!

Ahogy kezemben tartom  a viseletes kis könyvecskét, eltűnődöm hogy mennyi ideje már hogy írom az életem történetét, mint valami rossz regényt... Tényleg, minden fontosabb esemény itt van benne és elképzelhetetlen hogy mindezek után.. én itt vagyok, és éppen lovakat gyógyítok egy vagy több farmon is. Mikor hova hívnak ki.

Úgy döntöttem, ez egy ilyen összefoglaló, általános bejegyzés lesz, úgyhogy kedves naplóm, kezdjük is a legelején.
Szia, April Christine White vagyok, és utálom a középső nevemet. A nagymamám akarta hogy legyen valami tisztességes, női nevem mert neki az April túl... modern volt azt hiszem. Nos, mindenesetre nem szeretem és nem használom. A lehető legmesszebb jutottam a gyerekkori álomtól, mert díjnyertes balerina akartam lenni habos fehér tüllben a Hattyúk tavában. Nos, ez a második balettóránál meg is halt ez a dolog, mert elvesztettem a türelmem és ledobtam a kis papucskákat. Elmentem inkább fára mászni és a kutyákkal játszani. Szerettem az állatokat és nekünk is volt egy border collie-nk. Luna ritka türelmes és angyali természet volt, sinte együtt nőttünk fel.

Amikor eltörött a lába, minden bajom volt hogy nem versenyezhetünk és annyira akartam tenni valamit hogy segítsek neki. Hogy ne fájjon neki, és hogy megint fogócskázhassunk. Azt hiszem ott találtam ki hogy én állatorvos leszek, és segítek az állatokon. Napokig sírtam Luna mellett, de anya elmagyarázta hogy a kutya valószínűleg nem fogja fel tragikusan, és így is örül hogy ott ülök mellette és fésülgetem a szőrét. Akkor is mellette voltam, amikor utolsó útjára indult, és a mai napig emlékszem hogy még akkor is puha és bojtos volt. A tekintete... Még akkor is szeretett amikor utoljára láttuk egymást. Ő nem aggódott, én hetekig sírtam utána. Néha még ma is tudok ha eszembe jut.

Középiskolában már biosz faktra jártam, és az érdekelt a legjobban. Az állat és növényvilág, de inkább állat és aztán azon belül... véletlenül keveredtem a lovak közé. A tanulmányi utak egyike egy farmon volt, és mindenféle állatot megnéztünk, amolyan rutinvizsgálatok voltam, igyen hogy gyakorolhassunk. A lovak igen nagy hatást tettek rám, és ahogy összeszuszogták a hajam... Éreztem hogy mi jóban leszünk egymással. Nagy, szelíd de mégis okos szemeikkel ahogy figyelték mit csinálok. Nem tudom, de ahogy rájuk néztem jobb kedvem lett, bár ez talán nem meglepő, mert nagyon állatbolond vagyok és egy kiskacsától is el tudok olvadni, és az egyik tanáromtól a szakvizsgám letételére kaptam is viccesen egy sárga kis gumikacsát. A mai napig a polcon van a diplomám mellett. Sok ilyen apró mütyürt gyűjtöttem az évek alatt.

Persze, én is elkövettem a lehető legnagyobb ostobaságot amit csak ember tehet, beleszerettem a tanáromba, aki ki is használta a helyzetet és titkos mérgező kapcsolatot tartottunk fenn de mégis... mikor megszakítottuk ezt... nehéz volt. Tudtam hogy nem kellenebánkódnom mert Jared semmit nem gondolt komolyan, egyedül az ágyban volt komoly, és odaadó. Szerettem a testét. Nem volt sportos, de arányos és kellemes. Szerintem, visszagondolva az ágyban töltött idő volt a legjobb közös emlék ami eszembe jut róla, és ettől most megint nevethetnékem van. Milyen ostoba voltam.

A tanárom után persze elvesztettem minden bizodalmam a pasik terén, amúgy sem megy ez nekem, mert valahogy... mindig túlpörgöm és a pasik nem tudnak mit kezdeni velem, vagy én nem tudom de nekem nem megy ez a pasizás. Elengedtem, és felsóhajtok hogy öregen egyedül, négy macskával és nem tudom hány mással fogok meghalni. Valahogy nem ez az elsődleges számomra, és mégis... egy újabb férfi táncolt be az életembe és rúgdosta szét a komor álmot és az öreg magányos macskaszagú házikót egy farm végén. Christian nem volt lovas, ráadásul még házas is volt amikor találkoztunk. A legrosszabb választás volt, és mégis... egy lovas elléshez hívtak ki mert nem volt a közelben senki és így odarohantam. Ő is ott volt. Nem tudom hogyan került oda de mégis ott volt mivel minden ember kellett, azonnal befogtam hogy segítkezzen, és némi idegeskedés, és nehézségek után.... kiscsikó lett a pajta új lakója. Fáradtan, koszosan és véresen dőltem hátra de boldogan is hiszen új élet született a kezeink között és mérhetetlenül édes kis rosszaság lett a csikó.

Christian nem ment haza azonnal és nem siettem én sem. Letisztogattam magam és kevésbé koszosan és mocskosan készítettem forró csokit, és kiültünk a farm melletti tó partjára. Kellemes esténk volt, és igazi csillagfényes éjszakánk. Jól éreztem magam, elbeszélgettük az időt és belefeledkeztem a szemeibe, amit nem szabadott volna. Megcsókolt, nem ellenkeztem és nem húzódtam el, de nem tudom mi az ami még történt ott, de úgy éreztem... jól éreztem magam vele. Aztán a pillanat elmúlt, és mindketten bocsánatot kértünk, hiszen házas volt.... Én pedig elragadtattam magam. Mondjuk ettől függetlenül néha eszembe jutott később is. Tetszett ahogy a kicsikóra nézett, látszott hogy szereteti az állatokat. Tetszett hogy olyan szomorkásan, emberi. Elérhető.

Nem tudom mennyi idő telt el, mikor újra hívott. Pánikolós volt a hangja, és a szívrohamot hozta rám, de természetesen mentem és magam is elborzadtam ahogy elém tárult a látvány. Lady elég rossz állapotban volt, és elsőre is láttam hogy valami belső baja van. Megmérgezték. Mélységen ledöbbentett és felháborított a látvány. Én elképzelni sem merem miféle ember lehet aki ezt tette. Később ezt is megtudtam. Nem, nem ember. Ez egy szörnyeteg. El se bírom hinni hogy mit láthatott meg annak idején benne Christian, de... undorító. Ritkán vagyok kiakadva emberekre, de ha igen akkor nagyon, és nagyon. Jah, meg nagyon is.
A lova nem sokkal késpbb megérkezett a farmra és azóta is jó kezekben van. Nem repültem el, eredeti terveim szerint, pedig azt hittem itt már semmi nem várhat rám de... Christian elvált és... a karika gyűrűje még mindig nálam van. Egy újabb jó apropó hogy találkozzunk egy ital mellé de... vajon akar majd tőlem többet? A csalódás olyan váratlan és nehéz dolog. Meg tudna bennem bízni ha egy másik nő már átverte egyszer? Nem tudom de....

Hamarosan újra találkozunk. Lady már jól van, nem kell érte aggódni és rendben lesz minden. De vajon Christiannal is? Miért érdekel engem egyáltalán? Nem értem.