Liza Whitford

A 20 éves, naív, tudatlan gyermek, akinek még bőven az iskolában lenne a helye. Mondják sokan és talán igazuk is van, de nekem más utat szánt az ég. Tényleg van még mit tanulnom és tényleg naív vagyok, ezt bevallom. Viszont megvan a magamhoz való eszem és hiába én vagyok az egyik legfiatalabb ember az egész parkban, igyekszem nem hagyni magam. Kiállok az igazamért és, ha úgy látom, hogy van fikarcnyi esélyem, akkor másokért is. De alapvetően igyekszem mindenkiben meglátni a jót. Egyelőre fogalmam sincs róla, hogy új munkahelyemen ez milyen nehéz lesz, mert körül leszek véve... hát... nem jó emberekkel.
Persze az, hogy nem az általános tiniéletet éltem, nem sokban különbözöm a velem egykorú csajoktól. Rajongok a szépfiúkért, a fagyiért, utálok egyedül lenni, de a hangulatom iszonyú változékony. Annyiban azért mégiscsak más vagyok, hogy sokkal jobban bírom a strapát. A lovas munka nem könnyű, még zsokéként is megterhelő lehet, de én egy régi álmom kapujában állok, úgyhogy az sem tartana vissza, ha ganéznom kellene. Ja ez is. Szeretek szépítkezni, de nem riadok vissza a kosztól, nem vagyok hercegnő.

~Szóval itt vagyok…~ Sóhajtok fel, ahogy kiszállok a taxiból és a hatalmas kapukra meredek. Tök egyedül, de fiatalon és erősen vágok neki új életemnek itt a Delaware Parkban, hogy végül elérjem leghőbb vágyam: hogy ismert zsoké legyek.
Az elmúlt 22 évem nem telt kifejezetten izgalmasan, de most itt az ideje, hogy saját kezembe vegyem az irányítást. Floridában, Jacksonville-ben születtem és egy közeli kis farmon nőttem fel. Apám telivéreket tenyésztett és versenyeztetésükből próbált megélni, több vagy inkább kevesebb sikerrel, de azért eléldegéltünk. Anyám tanítónőként dolgozott, de az utóbbi két évben már csak magánórákat vállalt és inkább a farmon segédkezett. Családunkban bátyám nem igazán találta helyét, tőle távol álltak ezek a szép, de inkább veszélyes lények. Ellentétben azonban velem, aki pici kora óta imádta mindet és természetesen időm nagy részét az istállók körül töltöttem. Ez nem változott azután sem, hogy iskolába mentem. Apám nagyon szívesen tanított és edzett, miközben anyám már csak a fejét tudta fogni és imádkozni, hogy ne essen nagyobb bajom. Eddig szerencsém volt a sérülésekkel, a legnagyobb esésem eredménye is csak egy törött kulcscsont volt. Ebcsont beforr, sokan lényegesen rosszabbul esnek, sajnos ez benne van a mi paklinkba.
Azért szüleim, még apám is próbált rábeszélni az egyetemre, hogy tanuljak valami szakmát ami érdekel, ahogy bátyám is teszi. De mit tegyek, ha engem csak a lovak érdekelnek? Azért engedtem a noszogatásnak és jelentkeztem valami filmes szakra, mert szerettem fotózni és talán ez állt a legközelebb ahhoz, amire hajlandó voltam bejárni.
18 évesen megismertem egy lovászt, akivel egy év bénázás után végre kimondhattuk, hogy összejöttünk. Az ő ötlete volt, hogy menjünk Delaware-be, dolgozzunk együtt és építsünk az álmainkból várat. Engem persze nem kellett győzködni, szüleimet annál inkább és természetesen volt pár dolog még amit el kellett intézni, mielőtt lelépünk és beletelt egy kis időbe. Aztán végül ő lépett le, csak nem Delaware-be és nem velem. Egy aprányit magamba zuhantam, de elhatároztam, hogy nem adom fel és megvalósítom közös tervünket egyedül. Édesapám törődött bele először, hogy nem fog tudni más irányba terelni, így hát segített. Nem közeli barát ugyan, de régi ismerősét nagy nehezen rábeszélte, hogy vegyen fel munkalovasnak versenyistállójába. Belement, mert épp munkaerőt keresett a következő szezontól, de sejtettem, hogy nem leszek elkényeztetve.
Kellett is az a majdnem egy év, hogy rákészüljek, kilépjek az egyetemről és még edzeni sem ártott, hogy megfeleljek az első munkahelyemen. Álmom, hogy ismert zsoké legyek, most megvalósulni látszik! Kérlek Liz, ne szúrd el!